|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 39 találat | lapozás: 1-30 | 31-39 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Bán Péter 2011. március 19.Szoboszlai Aladár székelyföldi szervezkedéseAnnak ellenére, hogy Szoboszlai Aladár 1956. október 24-e és november 2-a között egyedülálló kísérletbe kezdett a rendszerrel szemben álló belső ellenzék mozgósítására, éppen Kosza József teljesen ártatlan meghurcolása, elítélése ismételten felveti a rabtársak által is jogosan megfogalmazott kérdést: gyermekien naiv álmodozó, vezető szerepre vágyó, felelőtlen karrierista volt, vagy pedig népe szabadságáért az életét bármikor feláldozó, jövőbe látó lelkész-politikus? A kérdés cseppet sem szónoki. Szoboszlai rövid életútja a bizonyság rá: egyszerre volt gyermekien naiv álmodozó, felelőtlen karrierista, de népe sorsáért valóban aggódó és azért bármilyen áldozatra vállalkozó lelkész-politikus. Amikor kivégezni vitték, a foglár megkérdezte: nem fél a haláltól, a golyótól? Azt válaszolta: nem mi, lelkészek hirdetjük az örök életet? Szoboszlai a Keresztény Dolgozók Pártja programjában azt is megjósolta: a szocialista rendszer bukása után az ipari vállalatokat részvényesítik, és a földbirtokosoknak visszaadják földjük egy részét. Mindmáig a szocialista rendszer és ideológia egyik legpontosabb diagnózisát fogalmazta meg: a marxizmus-leninizmus a félelmen alapul, ezért tudnak százmilliókat rabságban, diktatúrában tartani. Ha ez a hatalmas tömeg elindulna — ahogy 1989 végén történt —, egyszerűen elsöpörné az egész rendszert. A magyar—román konföderáció, amelyhez laza államszövetségben Ausztria is csatlakozna, valójában a Mittel-Europa egyik első elméleti kérdésfelvetése. Szoboszlai Aladár 1956. október 28-ra tervezte a második államcsínyt. Éjjel-nappal azon fáradozott, hogy a kommunista diktatúra ellen fellázítsa az országot. Az 1958. január 5-i vádemelésben az ügyész ezt tételesen megfogalmazta: "Amikor a Magyar NK-ban megkezdődött az ellenforradalom, Szoboszlai Aladár úgy vélte: elérkezett a pillanat az RNK államrendje ellen. Miután megtudta, hogy a Magyar Népköztársaságban megkezdődtek az események, Szoboszlai Aladár Bukarestbe utazott, Constantin Drăgăniţă alezredes lakására, ahol Iris Drăgăniţăval, a feleségével megállapodtak abban: sürgősen Caracalra, a férjéhez megy, ismerteti vele a szervezetet, az akciótervet, az lett volna a feladata, hogy Szoboszlai Aladár kérésére a tankalakulatával az akció megkezdésével egy időben elfoglalja a középületeket. Iris Drăgăniţă teljesítette ezt a megbízatást, ami kiderül az ő, valamint Constantin Drăgăniţă alezredes és mások nyilatkozatából. A Magyar NK-ban zajló ellenforradalom első napjaiban Szoboszlai Aladár Huszár Józseffel együtt Orbán István lakására ment, ahol konspiratív gyűlést tartott, ezen részt vett Tamás Imre is. (...) Ugyanazon este Szoboszlai Aladár és Huszár József Sepsiszentgyörgyre utazott, ahol a helyszínt azonosították, majd folytatták az útjukat Kézdivásárhely felé, ahol kapcsolatot teremtettek Kónya Istvánnal, akit azzal bíztak meg, hogy a Sepsiszentgyörgy melletti fegyver- és lőszerraktár megtámadása révén fegyvert kell szerezni, ezért Kónya István embereinek kell akcióba lépniük. Ugyancsak Kónya Istvánnak és embereinek meg kellett volna támadniuk a Bereck melletti fegyverraktárt, hogy az őrség megtámadására felfegyverezzék magukat. Kónya Istvánnak a hat géppisztolyon kívül, amit egyedül is beszerezhetett volna, még más fegyvereket is kellett volna szereznie azon a két fegyveren és pisztolyon kívül, amelyet Tamás Dezső szerzett és a felforgató szervezet rendelkezésére bocsátott. Szoboszlai Aladár és Huszár József gyanúsított Kézdivásárhelyről Torja községbe, Ábrahám Árpád római katolikus paphoz utazott, ahol konspiratív gyűlést tartottak, amelyen Szoboszlai Aladáron, Huszár Józsefen és Ábrahám Árpádon kívül részt vett Szörcsey Elek, Baróthi Pál, Lőrincz Károly és mások." A Securitate által összeállított dokumentumokat minden esetben nagy-nagy fenntartással és forráskritikával kell és szabad tanulmányozni, hiszen a valóság és a fikció gyakran keveredik. Bizonyítható, hogy Szoboszlai Aladár 1956. október 28-ra valóban tervezte az államcsíny kirobbantását. Azonban az általa alapított sejtek nem működtek, nem vették komolyan elképzeléseit. Nem lehet eléggé elítélően minősíteni azt a naiv elképzelést, hogy a Csíkszereda—Sepsiszentgyörgy—Brassó—Bukarest között közlekedő vonatra a különböző településekről egyszerűen csak úgy felszállhatnak, méghozzá fegyverrel (?!!), arról ismerik fel egymást, hogy a szájukban meggyújtatlan cigaretta, a kezükben gyufásdobozt lóbálnak. A Securitate beépülését bizonyítja, hogy a konspirálók minden lépését követve, 1956. november 2-án Sepsiszentgyörgyön az esti órákban az állomás környékén razziát tartottak. Szoboszlai Aladárnál és Huszár Józsefnél ott volt az a riasztópisztoly, amelyet Tamás Dezső Pataki Zoltán közvetítésével szerzett, és amelyet Orbán Péter adott át Szoboszlainak a csíkszeredai állomáson. Amikor a razziát észrevették, a pisztolyt az állomás előtti hídról az Oltba dobták. Szoboszlai letartóztatása után egy egész katonai alakulat mindenféle detektorokkal átfésülte az Oltot, s valahol Sepsiszentgyörgy alatt megtalálták a már rozsdás pisztolyt. Ezzel tárgyi bizonyítékot találtak a fegyveres összeesküvésre! Ez végleg megpecsételte a vádlottak sorsát. Innen már gyors és egyenes út vezetett a tíz halálos ítélethez és a többi vádlottra kiszabott 1300 év börtönbüntetéshez. Valójában beszélgetésekről, tervezgetésekről, az erdélyi kérdés megoldásának elméleti felvetéséről tárgyaltak. Mindezek ellenére több halálos ítéletet hoztak, mint Ion Antonescu háborús bűnös csoportjának perében. Az 57 vádlottat a mindössze másfél oldalas, 1950/199-es számú törvényrendelet alapján ítélték el, amely kimondja: "Az előkészületi és kísérleti cselekmények befejezett cselekményként büntetendők." Magyarán: a gondolatban "elkövetett" bűncselekményt is halállal büntették. Erre a jogtörténetben sajnos nemcsak a szocialista Romániában volt példa. Ezért kell a Szoboszlai Aladár és társai ellen indított koncepciós per minden fontosabb mozzanatát a világ közvéleménye elé tárni... Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. október 26.Perelnek a Szoboszlay-per áldozatainak hozzátartozóiÁldozatonként 2,2 millió lejes erkölcsi kártérítést igényelnek a román államtól az 1958-as Szoboszlay-per áldozatainak leszármazottai. Az első tanúmeghallgatásra tegnap került sor. Gondot jelent, hogy a perek különböző helyszíneken zajlanak. Tanúként hallgatták meg az 1958-as Szoboszlay-per két túlélőjét, Ferencz Ervint és Orbán Pétert tegnap délben a Hargita megyei törvényszéken. A két idős elítélt az áldozatok leszármazottjai által indított fájdalomdíjperben tanúskodott a több mint fél évszázaddal ezelőtt történtekről. Amint arról beszámoltunk, háromesztendős pereskedés után tavaly a kolozsvári táblabíróság felmentette a Szoboszlay-per 57 elítéltjét. Az egykori katonai törvényszék által hazaárulással vádolt Szoboszlay Aladárt és további kilenc társát még 1958. szeptember elsején kivégezték, a többieket börtönbüntetésre ítélték. A halálraítéltek hozzátartozói a mai napig nem szereztek tudomást szeretteik holttestének a hollétéről. A most zajló perben Safta Mária Ildikó a kivégzett apja, Tamás Imre, Maria Şerban a szintén a halálba küldött apja, Arcadie Crâsnic, valamint Pataki Alexia Mária a megölt apja, Pataki Zoltán és azonos sorsú nagynénje, Pataki Alexia után áldozatonkénti 2,2 millió lejes erkölcsi kártérítést igényel a román államtól. A tanúk szerint – akiket húsz, illetve huszonöt éves szabadságvesztésre ítéltek – ennél lényegesen többet ér egy-egy emberi élet. A 92. életévébe lépett Ervin atya az őt és sorstársait érintő, múlt rendszerbeli kegyetlenségekről számolt be a törvényszéken. Kérdésünkre, hogy maga számára, mint aki a Szoboszlay-per elítéltjeként évekig ült börtönben, majd 1980-ban újból letartoztatták, miért nem igényel fájdalomdíjat, a lelkész elmondta, őt a becsületbeli kártérítés érdekelné. „Engem nem a pénz, hanem a becsületbeli kártérítés foglalkoztat, azonban most értesültem arról, hogy a politikai foglyokat ilyesmi nem illeti meg. Romániában mindenkinek jár, még a tolvajoknak is, csak nekünk nem” – kifogásolta a gyergyószárhegyi kolostorban élő pap. „Annak ellenére, hogy 1958-ban egyetlen ítélettel, egyetlen helyen döntöttek az ötvenhetek sorsáról, illetve a tavaly szintén egyetlen ítélettel mentették fel valamennyiüket, a pénzügyminisztérium kérésére a Maros megyei törvényszék felszabdalta a pert, így ahány fájdalomdíj-igénylő van, annyi pert kell beindítanunk. A pénzügyi tárca rondaságára vall, hogy körbeutaztatja az országot az idős tanúkkal” – nehezményezte a tegnapi csíkszeredai tárgyalás után Kincses Előd, a kárvallottak jogi képviselője. Kérdésünkre, hogy ezek szerint születhetnek-e egymásnak teljesen ellentmondásos ítéletek, a marosvásárhelyi ügyvéd igennel válaszolt. „Az erkölcsi kártérítés, avagy a fájdalomdíj megítélése még mindig a román igazságszolgáltatás cseppfolyós része. A döntések nagyrészt bírói hasra ütéssel születnek” – magyarázta lapunknak Kincses. Maga a Szoboszlay-per újratárgyalása sem bizonyult zökkenőmentesnek. A marosvásárhelyi ügyvédet 2007-ben Szoboszlay Aladár lánytestvére, Szabó Emilné bízta meg bátyja perének újravételével. Az ügy a lehető legrosszabbul rajtolt: előbb sem a katonai, sem a polgári kolozsvári törvényszék nem akarta újratárgyalni a valamikori katonai törvényszék ügyét, majd amikor a fővárosi Legfelsőbb Ítélő- és Semmitőszék a táblabíróságra utalta a pert, az ottani törvénybírók elutasították Szabó Emilné kérését. A bukaresti legfelsőbb törvényszék elfogadta Kincsesék fellebbezését, és visszahelyezte a pert Kolozsvárra. Tavaly a felperes és ügyvédje másodjára sikerrel járt. (Kivégzés lett a vége a forradalmi szervezkedésnek. Szoboszlay Aladár 1925-ben született Temesvár-Mehalán, Kolozsváron érettségizett, majd 1948-ban szintén Temesváron szentelték pappá. Négy évig Pécskán szolgált, majd káplánként visszakerült a Béga-parti városba. Itt kezdte el 1956 végén megírni a Confederatio című művét, amelyben kifejtette nézeteit egy Arad központú, közös román–magyar konföderáció létrehozásáról. Ennek megvalósítására már ’55-ben társakat keresett és talált. Legfőbb segítője Reusz Klára és Alexandru Fântânaru aradi román ügyvéd lett. Azt tervezték, hogy a magyar forradalommal egy időben Romániában is forradalmat robbantsanak ki. Fântânaru felvette a kapcsolatot a Fogaras környékén bujkáló kommunistaellenes román partizánokkal, valamint a mozgalomba sikerült beszerveznie egy páncélos ezredest, akinek az lett volna a feladata, hogy egységeit Caracalból a fővárosba vezesse, és megszállja a stratégiailag legfontosabb épületeket, amihez felfegyverzett székely katonák is csatlakoztak volna. Szoboszlaynak több csíki embert is sikerült bevonni a szervezkedésbe, így a mozgalom egyik központja hamarosan Csíkszereda lett. Az államhatalom viszonylag hamar tudomást szerzett a szervezkedésről. Egy Iosif álnevű besúgó jelentette fel a szervezkedőket, aki maga is be volt vonva a készülődésekbe. Ezek után az egykori román titkosszolgálat, a Szekuritáté emberei letartóztatták a konspiráció résztvevőit, majd a Kolozsváron sorra kerülő, Szoboszlay-perként ismert eljárásban 57 személyt ítéltek el. Közülük 11-et golyó általi halálra, a többieket pedig átlagosan 17 esztendő szabadságvesztésre. A 11 halálraítéltből végül 10-et végeztek ki, köztük Szoboszlayt Aladárt is.) Szucher Ervin Krónika (Kolozsvár) 2012. február 11.TalálkozásokA találkozó tétje – feltételesen – egy kimondottan erdélyi írószervezet megtervezése, megalapítása volt. Ezzel kapcsolatban mondták el a véleményüket az írók. (…) Egyesek amellett érveltek, hogy elégséges az akkor létező régebbi és újabb írószervezetek (Romániai Magyar Írók Szövetsége, Magyar Írószövetség, Romániai Írók Szövetsége, Szépírók Társasága, Fiatal Írók Szövetsége, Fiatal Írók József Attila Köre) illetve az azokhoz tartozás lefedi az erdélyi írók érdekvédelmét. Mások – főleg a középnemzedék – arra hajlottak, hogy az Erdélyben már meglévő íróintézmények köré (Erdélyi Magyar P. E. N. Club, Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány), vagy azok profiljának részleges átalakításával hozzanak létre egy írószervezetet. Végül – főleg az Előretolt Helyőrség írói csoportosulás tagjainak kezdeményezésére – a találkozót követően, de nem az ott jelen levő írók döntése nyomán –, 2002. február 9-én Kolozsváron megalakult az Erdélyi Magyar Írók Ligája. Az írók ilyen generációk közötti felállásban és az erdélyi közéletiség vagy szerepvállalás opciójával többé nem találkoztak. Az erdélyi nyilvánosság szerkezete meg is változott, a közéletiség kizárólagosan a politika és a profi újságírás monopóliuma lett, az írók pedig az új évezredben szinte kizárólagosan az irodalomnak, az irodalom intézményeiben éltek tovább. * Úgy tűnt, hogy a gyergyószárhegyi írótalálkozóknak sem lesz folytatása. Azonban mégsem így történt. A hargitafürdői Ózon Szálló utolsó összejövetelén e sorok íróját választották amolyan ügyvivővé (Domokos Géza és Szilágyi István javaslatára). Teltek az évek, és elég sok megkeresés ért el, a tekintetben, hogy mégis fel kellene újítani a gyergyószárhegyi írótalálkozót, és azt az összes erdélyi írók fórumává, találkozóhelyévé kell tenni – ahol például azok is részt vehetnek, akik amúgy egyetlen szervezetbe, körbe, csoportosulásba sem tartoznak bele. Ennek nyomán elkezdődött a szervező munka, amelyben kialakult az a struktúra, amely aztán végig működött és mind a mai napig életben van, és amelyet az ismét a gyergyószárhegyi ferences kolostor tanácskozótermében rendeztek meg 2006. szeptember 21–23-án. Ez alkalommal döntés született egy informális szervező testület létrehozásáról, amelynek a tagjai Egyed Péter és Fekete Vince (a Székelyföld szerkesztőségének a megbízottjaként) mint szakmai vezetők, valamint Kassay Péter, a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ igazgatója mint adminisztratív vezető. Az írótábort mindvégig támogatta Hargita Megye Tanácsa, valamint a Communitas Alapítvány. * A rendezvények profilja is kialakult, állandósult. Az első tanácskozási napon – mindig jeles magyarországi és hazai meghívottak felvezetésében – a magyar irodalom legutóbbi két évének az eseményeivel, jelenségeivel, könyveivel, alkotóival és vitáival foglalkoztunk, egy olyan körkép megrajzolásának a szándékával, amely az írók viszonyítási rendszereit, értékeléseit segítheti. De folyt beszélgetés tisztán érdekvédelmi kérdésekről, az olvasókkal való kapcsolatról és természetesen folytak az ilyenkor mindig legfontosabb, kötetlen folyosói és fehér asztal melletti beszélgetések mindenről, ami az írókat érdekelni szokta. (…) Értékelésről beszéltünk mindig, ámde meg kell állapítanunk, hogy ez egyre komplexebb, nehezen megragadható és nagy feladattá vált. Egyrészt létezik egy működő kánon vagy kánonok, amelynek az alakításában a legnagyobb szerepe kétségkívül a magyar irodalom budapesti központjának van. Kialakításában maguk az írók – teljesítményük révén –, a díjak intézménye, kuratóriumok, lapok, társaságok, és nyilván a vezető irodalomtörténészek működnek közre. Ámde értékképző – az előbbivel nemegyszer ellentétesen – a piac is, a különböző gazdasági lobbik, nagy kiadók, könyvesházak és terjesztőrendszerek – amelyek nemegyszer és egyszerűen eltüntetik az érdekeltségeikbe nem vágó kis példányszámban megjelenő alkotásokat is. (Amelyeknek a megjelentetéséért azért a megfelelő pályázati juttatásokat felveszik.) Valamennyi szerepe a kritikának még megmaradt, ha nem más, a kánonoknak a képviselete, egyáltalán az írói jelenlét biztosítása. * Fontosnak tartjuk, hogy sikerült létrehoznunk azt a keretet, amelyben az irodalom és a társművészetek problematikája is megjelenhetett (2008-ban irodalom és képzőművészet, 2010-ben zene és irodalom volt a téma.) Nyilván, nem hiányozhattak az irodalmi művészeti események sem: Erdélyi költőnők felolvasóestje, az Éneklő Borz estje, Murányi Tóni dal- valamint Könczey Árpád zeneszerzői-előadóestje fontos eseményei voltak találkozóinknak, amelyeknek az átlaglétszáma 35 és 45 között állapodott meg, és ebben a mozgásban a legjelentősebb az volt, hogy kialakult a törzsközönsége, a hűségeseké, akik végül is fontosnak érezték azt, hogy találkozzanak, továbbra is bíztak a baráti szó erejében. Nem kis dolog ez a társadalmak, közösségek posztmodern fragmentációjának idejében, amely alól az írók, írói közösségek sem jelentenek kivételt. Ezért tartottuk érdemesnek a szervezés néha megpróbáltató munkáját (fund rising, oh!), s ezért tarjuk érdemesnek a folytatást. * Minden alkalommal megemlékeztünk azokról is, akik már nem lehettek közöttünk: Anavi Ádám (2009. febr. 23.), Bán Péter (2006), Csiki László (2008. okt. 3.), Domokos Géza (2007. jún. 27.), Géczi A. János (2008. május), Jancsó Noémi (2010. júl. 26.), Jánky Béla (2009. okt. 29.), Lászlóffy Aladár (2009. ápr. 20), Létay Lajos (2007. szept. 26.), Sütő András (2006. szept. 30), de akiknek emlékét és hagyatékát ápoljuk az alapítványok, emlékházak, gyűjtemények, rendezvények és tematikus megemlékezések, de legfőképpen műveik újrakiadása révén. * Találkozóink 2008-tól a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ épületében zajlottak. 2006-ban e sorok írója, 2008-ban Dávid Gyula kapta meg a Zöld Lajos által létesített Szárhegyi Patkó, Dávid Gyula pedig az életműdíjat is, 2010-ben pedig első ízben sikerült létrehoznunk és odaítélnünk a Hargita Megye Tanácsának a támogatásával létesített, jelentős pénzügyi javadalmazással járó Csiki László-díjat. (A kuratórium pontszavazásos döntése értelmében a díjat Karácsonyi Zsolt kapta meg.) * Sok minden köti a fórumot a színhelyhez: az a kis plató a ferences kolostor felett, a kápolna – ahol az újrakezdést Zöld Lajos és Domokos Géza kifundálták, továbbhaladva pedig a festői Güdüc alighanem a medence és az egész Erdély egyik legihletőbb helye. (Egyed Péter: Bevezető szavak a Szekértábor a Szármány hegyén. Gyergyószárhegyi írótalálkozók 1980-1990-2000 című kötethez – részletek. Székelyföld, 2012. január) b.d. Népújság (Marosvásárhely) 2012. október 24.Őriznünk kell az eszme tisztaságátAz 1956-os forradalomra és szabadságharcra emlékeztek október 23-án, kedden délután Csíkszeredában a Gloria Victis-emlékműnél, ahol ünneplők sokasága hajtott fejet az 56 évvel ezelőtti események hősei és mártírjai emléke előtt. A városi és egyházi elöljárók mellett az ünnepséget megtisztelte jelenlétével Bába Iván, a Külügyminisztérium közigazgatási államtitkára, Zsigmond Barna Pál főkonzul és Szarka Gábor konzul. „Hirtelen szabad lett a gondolat, és szabad lett a szó, kitárultak a bezárt ablakok, a bedeszkázott ablakok, a rácsos ablakok, és bedőlt a napfény” – kezdte beszédét Bába Iván, a Külügyminisztérium közigazgatási államtitkára. Ünnepi szónoklatában hangsúlyozta, Magyarországon és Erdélyben is a kommunista elnyomás idején, minden pillanatban szabadságharc folyt. 56 esztendővel ezelőtt egy lett a magyar nemzet, és láthatóvá vált az egység, a magyarországiak mellett megmozdultak a partiumi és az erdélyi magyarok. Reménykedtek a forradalom győzelmében, latolgatták, vitatták az eseményeket. „Tíz napig tartott a boldogság, ám ez is elég volt ahhoz, hogy megmutassuk, élünk, vagyunk, élni akarunk, és meghalni is tudunk a szabadságért. Sokan meghaltak abban a reményben, hogy a nemzetközi közvélemény és a szabad népek segítségével sikerül kivívni a szabadságot. Ám a szabad világ többnyire hallgatott. Néhány írástudó szólt, tiltakozott. A lengyel nép a vérét küldte, ám a nemzetközi nagypolitika szégyenteljesen elárulta a magyar szabadságharcot” – fogalmazott az államtitkár. Felelevenítette a megtorlás iszonyatos voltát: a több mint 200 ezer külföldre menekült magyart, a halálos ítéleteket, az életfogytiglani börtönbüntetéseket, a meggyötört embereket, a tönkretett életeket, a megnyomorított családok ezreit, a tomboló terrort, a temesvári katonai törvényszék ítélkezéseit, a Szoboszlay-pert, a Dobai-pert, a szilágysomlyói pert, a szászrégeni pert, a kényszermunkákat, mely egyet jelentett a halállal. „De nem a test rabsága a legszörnyűbb, hanem a léleké, s ha a lélek, a tudat erősebb, mint a test, akkor a szabadság megmarad, rejtve az imában, a pillantásban, a kézszorításban. Az áldozatok felmagasztosulnak. Nem akartak hősök lenni, csak szabadok akartak lenni, csak emberhez méltó életet akartak maguknak, és mindenkinek, de hősök lettek, az eltiport szabadságharc hősei lettek. Mi, mai emlékezők egyet tehetünk, őrizzük az eszme tisztaságát, s nem engedjük feledésbe hullani azok nevét, akik életüket, sorsukat áldozták érte. Ez a mi munkánk, ám ez nem kevés” – osztotta meg felemelő és biztató gondolatait a megemlékezőkkel Bába Iván. „Az 1956-os forradalmárok az első olyan sebet ejtették a kommunista diktatúrán, amely a későbbiekben annak megbukásához vezetett” – hangsúlyozta ünnepi beszédében Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. A többi között utalt arra, hogy a magyarság szabadságra teremtetett, a méltánytalanságot nem tudja elviselni. '56 tanulságairól szólva megemlítette, hogy azokban a napokban a magyarság egy emberként tudott összefogni, viszont a szabad világ cserbenhagyta a nemzetet. Kiemelte, hogy az erdélyi magyarságot a forradalmat követően fosztották meg intézményeitől. Orbán Péter, a Szoboszlay-per egyik elítéltje felolvasta a meghurcoltak nevét, majd felkérte a megjelenteket, hogy egy perces néma csenddel adózzanak az erdélyi vértanúk emléke előtt. Vitéz Kelemen Csongor és vitéz Szilágyi Árpád szavalatukkal emelték az ünnep méltóságát. Előbbi Márai Sándor Mennyből az angyal, utóbbi Heltai Jenő Szabadság című versét szavalta el. A történelmi egyházak képviseletében Tamás József római katolikus püspök, valamint Szatmári Szilárd református lelkipásztor osztották meg ünnepi gondolataikat. A beszédek elhangzását követően civil és politikai szervezetek, városi és megyei intézmények, 56-os egyesületek, iskolák képviselői, magánemberek helyezték el a megemlékezés koszorúit, virágait majd közösen elénekelték a székely himnuszt. Létai Tibor Székelyhon.ro 2012. november 24.Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt (6.)A perek folytatódnak Keleti Ferenc bukaresti nagykövet arról is tájékoztatta az MSZMP PB-t, hogy „az itt élő magyarság véleménye megoszlik a határok sérthetetlenségét illetően tett kijelentésről (…), több helyről hallani, hogy az említett kijelentés csalódást keltett”. Az 1958. februári egyértelmű kudarctól, a magyar párt- és kormányvezetők megalkuvásától, rendkívül defenzív hozzáállásától nyílegyenes út vezetett a Grósz Károly és Nicolae Ceauşescu közötti 1988. évi aradi szégyenletes találkozóig. A Gheorghiu-Dej fémjelezte „nemzeti vonal” a látogatás után tovább erősödött, a magyarellenes nacionalizmus újabb lendületet kapott: 1959-ben felszámolták a romániai magyar értelmiségképzés legfontosabb központját, a Bolyai Tudományegyetemet. Makfalvi Gábor többször idézett tanulmányának végkövetkeztetése szerint: „az ötvenes években (sem) beszélhetünk önálló, nemzeti külpolitikáról. Moszkva budapesti helytartói habozás nélkül bármikor feláldozták a szomszéd országokban élő magyar kisebbséget – cserébe azért, hogy a szovjet hatalom által elvárt »jószomszédi viszony« ne sérüljön.” Mindezek ismeretében kapnak – úgymond – történelmi hátszelet azok a tervezetek, elgondolások, amelyek a román–magyar ellentétek, az erdélyi kérdés megoldását sürgették. Bár a „hazaárulási perek” hadbírósági ítéletei nyomán a tervezetek megalkotóinak egy részét kivégezték, másokat életfogytiglani kényszermunkára, vagy 4-től 25 évig terjedő fegyházbüntetésre ítéltek, a szervezkedések börtönökben sínylődő tagjait továbbra is a román–magyar kapcsolatok jobbításának szándéka vezérelte, és az 1989. decemberi rendszerváltást követően elképzeléseiknek azonnal hangot is adtak. A túlélők egy része a politizálást választotta. Varga László református lelkészt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, majd a mozgalom elnökévé, később tiszteletbeli elnökévé választották. Csiha Kálmán tíz éven át az Erdélyi Református Egyházkerület negyvennegyedik püspöke volt, P. Ferencz Béla Ervin jelenleg is a gyergyószárhegyi Ferenc-rendi kolostor házfőnöke, rendkívül aktív egyházi vezető. Orbán Péter volt a mozgatója annak az évekig tartó pernek, amelynek során a Szoboszlai-csoport elítélt tagjait felmentették az 1958. május 30-i, 719. számú ítélet hatálya alól. Minden túlélő elsősorban azt szorgalmazta és szorgalmazza, hogy a politikai elítélteket alanyi jogon rehabilitálják. Ugyanis a „hazaárulási perek” a mai napig nem évültek el. Az életfogytiglani kényszermunkára ítélt dr. Dobai István csak évekig tartó pereskedés után, 2010-ben kapott kárpótlást a börtönben eltöltött hét esztendőért. A határozat visszamenőleg nem hatályos, tizenkilenc évig egy fitying kárpótlást sem kapott. Dr. Dobai István 1990 után szinte teljesen vakon – imponáló tudásának és műveltségének birtokában – monumentális műveket alkotott. A jelen kötetben publikált dokumentumok, mélyinterjúk, beszélgetések nyomán kibomlik előttünk a politikai elítéltek, a Duna-delta munkatáboraiban éveken át szenvedő raboknak néha a puszta életben maradásért, a túlélésért folytatott küzdelme. Azok maradtak életben – állítják egybehangzóan –, akiknek volt kellő hitük és humorérzékük. Szolzsenyicinekre lenne szükség, hogy teljes és hiteles képet alkothassunk a romániai politikai börtönök mintegy százezer ember életét derékba törő világáról. A kötetben közölt dokumentumokból, interjúkból képet alkothatunk a román kommunista diktatúra képmutatásáról, szemfényvesztéseiről is. Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár a nemzetközi közvéleményt arról próbálta meggyőzni, hogy 1964 után – amikor amerikai nyomásra Romániában elengedték a büntetés le nem töltött részét (ez volt a hírhedt „graţiere”) – nincsenek politikai foglyok, közben a börtönök tele voltak politikai elítéltekkel. A letartóztatottak, hónapokon át minden ítélet nélkül vizsgálati fogságban tartottak száma csak a „hazaárulási perek” esetében többszázas nagyságrendű. A Szoboszlai-csoport perében kétszáz személyt tartóztattak le és hurcoltak meg. A dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász nevével fémjelzett „ENSZ-memorandum”-perben 1957. március 22-e és július 29-e között letartóztatták Bányainé Szaniszló Ilonát, Jordáky Lajost, Molnár Dezsőt és Sipos Endrét. Tárgyalás és ítélet nélkül 1957. szeptember elejéig vallatták, majd szabadon engedték őket. Jordáky Lajost, a kiváló szociológust, történészt, politikust, írót országos Canossa-járásra is kötelezték. A Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészhez kapcsolódó politikai per meghurcoltjaival kapcsolatosan nincsen pontos adatunk. A beidézett és kihallgatott tanúk száma alapján itt is mintegy száz személy letartóztatásával kell számolnunk. Ha egyáltalán rangsort lehet felállítani a politikai perek hierarchiájában, kijelenthetjük: ez volt a legkegyetlenebb, legkevesebb túlélőt „produkáló” politikai perek egyike. Bár a harmincegy vádlott közül egyik sem beszélt román nyelven, ez az egyetlen per, amelyben még véletlenül sincs magyar nyelvű kihallgatási jegyzőkönyv. Annak ellenére, hogy a vallatásra, kihallgatásra Nagyváradon került sor, az állambiztonsági tisztek igen jelentős része is magyar anyanyelvű volt. A periratokból az is kiderül: Wohl Zoltán nagyváradi szekus őrnagy önként jelentkezett Sass Kálmán és dr. Hollós István szamosújvári kivégzésére, mert látni akarta, hogyan múlnak ki. A Securitate részéről ezért „delegálták” őt a halálos ítéletet 1958. december 2-án 14.30 és 15 óra között végrehajtó kivégző osztagba. Szadista kéjjel vallatta, kínozta a letartóztatottakat. Amikor a kutatást 1990 elején végre elkezdhettem, a harmincegy elítélt közül már csak öten éltek: a teljesen megvakult, életfogytiglani kényszermunkára ítélt Balaskó Vilmos érolaszi, Máramarosszigeten élő református lelkész, az 1991-ben elhunyt, a saját árnyékától is rettegő, minden beszélgetéstől elzárkózó Nagy Lajos szabómester, a teljesen visszavonult Rimay János egykori földbirtokos, Csongrádi Ferenc asztalos, Székely Gyula kárpitos, hámkészítő és szobafestő. Ez utóbbi elborult elméjével a történész számára nem nyújthatott használható információkat. Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. február 6.Kétezerötszáz év börtönbüntetés ErdélybenTófalvi Zoltán nagysikerű előadása 1956 erdélyi mártírjairól a Budapesti Székely Kör estjén 2013. január 9-én Amikor az 1956 erdélyi mártírjai című, tíz kötetesre tervezett sorozatot és forráskiadványt 2007-ben elindítottuk, az akkor rendelkezésünkre álló periratok, levéltári dokumentumok alapján – a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadóval teljes egyetértésben – úgy képzeltük el: a tizenkét kivégzéssel, a kiszabott büntetések összeadása révén kétezerötszáz év börtönbüntetéssel záruló, úgynevezett „hazaárulási perek” - csak a Szoboszlai Aladár római katolikus plébános nevével fémjelzett politikai perben a tíz halálos, és végrehajtott ítéleten kívül a további negyvenhét vádlottat ezerháromszáz év fegyházbüntetéssel, életfogytiglani kényszermunkával sújtották – bevezető tanulmányai, papírra rögzített, legépelt tervezetei, elkobzott bűnjelei, kihallgatási jegyzőkönyvei, ítéletei, az életrajzi adatok, a letartóztatáskor készült fotók, a hely- és névmutatók – úgymond – „beleférnek” három vaskos, egyenként 750-800 oldalas kötetbe. A negyedik kötetet pedig a „hazaárulási perek” túlélői visszaemlékezéseinek szenteljük – mondta Tófalvi Zoltán történész előadása kezdetén 2013. január 9-én a Budapesti Székely Kör rendezvényén. Az idén indított Székely Akadémia első rendezvényén, a budapesti Aranytíz Kultúrház épületében megtartott rendkívül érdekes előadásában a történész hangsúlyozta: – A „hazaárulási perek” néven ismert és a kollektív emlékezetben is ekként aposztrofált bűnvádi eljárások és kirakatperek során 102 személyt ítéltek el. A nagyszámú és rendkívül súlyos ítéletek – a négy „hazaárulási perben” tizenkét személyt ítéltek halálra és végeztek ki, huszonegy személyt életfogytiglani kényszermunkára ítéltek, hatvanhat személyt pedig négy és huszonöt év közötti börtönbüntetéssel sújtottak – szerves részét képezték az 1956-os magyar forradalomhoz kapcsolódó, és annak ürügyén 1956. október 24-én kezdődött és 1965-ig tartó retorziónak, megtorlási hullámnak. Egy 1967. évi belügyminisztériumi összesítés szerint politikai okokból 1954 és 1967. december 31-e között összesen 32.840 személyt tartóztattak le. Tófalvi Zoltán rámutatott: – A Szekuritáté szervei 1950 és 1968. március 31-e között összesen 91.333 személyt tartóztattak le. A magyar forradalom eszméivel való azonosulás, a különböző szervezkedési kísérletek felfedezése, felgöngyölítése kapóra jött és kiváló ürügyet jelentett a belső ellenzék likvidálásához, akár fizikai megsemmisítéséhez is. 1956 és 1962 között, tehát hat év alatt összesen 24.629 személyt tartóztattak le. A retorzió 1958-ban és 1959-ben tetőzött, a „csúcsot” 1959 jelentette – ekkorra göngyölítették fel a szervezkedések, szervezkedési kísérletek döntő többségét –, 8.910 személyt tartóztattak le. Az Állambiztonsági Tanács akkori alelnöke, Constantin Stoica vezérőrnagy által szignált összegzés elismerte, hogy a „belügyi szervek által végrehajtott letartóztatások jelentős része indokolatlan volt”. Az 1950 és 1968. március 31-e között letartóztatott 91.333 gyanúsított közül 73.636 személyt állítottak bíróság elé. Rajtuk kívül adminisztratív okokból 25.740 személyt internáltak különböző munkatáborokba, megsemmisítő munkatelepekre, 1949-től kezdődően 60.000 személy számára jelöltek ki kényszerlakhelyet. A Nicolae Ceauşescunak szánt összesítés szerint a munkatáborokba internált 25.740 személy közül 4865 paraszt volt – mindannyian az erőszakos kollektivizálás áldozatai -, 4626 munkás, 3423 tisztviselő, 694 kereskedő, 514 volt katonatiszt, altiszt az egykori királyi hadseregben, 857 tanító és tanár, 408 orvos, 218 újságíró és művész, 498 mérnök, 1968 ügyvéd, 33 volt gyáros, 296 nyugdíjas, 45 volt földbirtokos, 2420 foglalkozás nélküli, 315 diák és egyetemi hallgató, 823 pap és 76 egykori rendőr. Hasonlóan megdöbbentő adatokat tartalmaznak a kiszabott büntetések indokolatlan méretei – mondta Tófalvi Zoltán. A 73.636 bíróság elé állított személy közül 25.441 személyt 1 és 10 év közötti börtönbüntetéssel sújtottak, közülük 2890 legionárus, 1568 az egykori történelmi pártok tagjai, 20.983 más társadalmi kategóriából származó, büntetlen előéletű. 1-25 év közötti börtönbüntetésre 5609 személyt ítéltek, közülük 1682 legionárus, 503 egykori polgári pártok tagjai, 3424 büntetlen előéletű. Életfogytiglani kényszermunkára 290 személyt ítéltek, közülük 71 legionárus, 28 történelmi pártok tagja, 191 büntetlen előéletű. 1950 és 1968. március 31-e között 129 személyt ítéltek halálra, közülük 34 legionárus, 10 egykori történelmi pártok tagja, 85 más kategóriájú és büntetlen előéletű. A rendkívül súlyos ítéletek mindenike a bukaresti, kolozsvári és jászvásári hadbíróság számlájára írható. Futószalagon hozták az életfogytiglani és halálos ítéleteket. A halálos ítéletekről, kivégzésekről nincsenek pontos adataink. 1958-ban például 34 halálos ítéletet hajtottak végre, de a tényleges adat ennél jóval magasabb. Ezt bizonyítja, hogy 1958-ból 27 nevet említenek, de a Szoboszlai-per tíz kivégzettje közül csak három név szerepel, az érmihályfalvi csoportból kivégzett Sass Kálmán lelkészt és dr. Hollós Istvánt meg sem említik. A túlélők visszaemlékezése szerint a politikai foglyok számára fenntartott börtönökben az életkörülmények a szovjet Gulágokon megtapasztalt állapotoknál is rosszabbak voltak. Ez ellen csak a szamosújvári rabok lázadtak fel 1958. július 14-én, a francia forradalom napján. Ennek a börtönlázadásnak aktív résztvevője, szenvedő alanya volt Szilágyi Árpád, a Bolyai Tudományegyetem IV. éves földrajz-geológia szakos hallgatója, aki még gimnazista korában, 1952-ben az erőszakos kollektivizálás ellen plakátokat írt és ragasztott ki szülőfalujában, Gyergyószárhegyen. Ezeken a plakátokon először használta a „Fekete Kéz” aláírást. A magyar forradalom idején egyetemi hallgatóként levelet írt a Budapesten megjelenő Irodalmi Újság szerkesztőségének, és a levéltitok szentségében naivan bízva részletesen beszámolt a Bolyai Egyetemen kialakult lelkes hangulatról, a diákok nagy részének a forradalom melletti elkötelezettségéről. 1956. november 1-jén a karon néma felállást kezdeményezett a forradalom halottainak emlékére. 1957 februárjában tartóztatták le, előbb hazaárulás vádjával 20 év börtönre ítélték, később a „Fekete Kéz” nevű szervezetben való részvételéért a Kolozsvári Katonai Törvényszék – a korábbi büntetés „megfejeléseként” – 22 év börtönbüntetéssel sújtotta. 1964. július 27-i szabadulása után Balánbányán dolgozott, 1989-ben politikai menedékjogot kapott az Amerikai Egyesült Államokban, Saint Louisban. Ott írta meg és angol nyelven publikálta a The Victime – Az áldozat - című visszaemlékezését. 2003-ban visszatelepedett Csíkszeredába. A „Bolyai” tudományegyetemen a forradalom napjaiban kialakult, a budapesti, szegedi, debreceni egyetemeken számtalan visszaemlékezésből, önálló kötetekből már megismert forrongással teljesen azonos hangulatról a Csíkszeredában élő Nagy Benedek (a Bolyai Tdományegyetem első csoportjának perében öt év börtönbüntetéssel sújtották), Páll Lajos korondi festő-költő (a Bolyai harmadik csoportjában perében hat évre ítélték) és Szilágyi Árpád leveléből értesülhetünk. Ezek a levelek teljes terjedelemben és jegyzetapparátussal Tófalvi Zoltán köteteiben látnak napvilágot. A történész érdekes összefüggésekre világított rá: – A „magyar” vonatkozású, a magyar vádlottak elleni perekben a mellényszabóból gyors talpalással „hadbíróvá” előléptetett Macskási Pál őrnagy, majd ezredes „jeleskedett”. A periratokból, visszaemlékezésekből egyértelműen arra lehet következtetni, hogy a vádlottakból, elítéltekből a magyar forradalom eszméivel való azonosulásnak még az írmagját is ki akarta irtani. Az általa elnökölt tanács a legszigorúbb ítéleteket hozta. Életútjának, szerepének pontos felderítése további kutatásokat igényel, de a rendelkezésünkre álló adatok bizonyítják: Macskási Pállal végeztették el a janicsár munkát. A 15 év börtönbüntetésre ítélt báró Bánffy István megőrizte Macskási Pál halálakor a kolozsvári Igazság napilapban megjelent gyászjelentést, amely a „drága jó férj, édesapa, szomszéd, jóbarát” emlékét hivatott idézni. A minden nehézségen felülkerekedő arisztokrata a gyászjelentés oldalára odaírta: „hamarabb is meghalhattál volna!” P. Ferencz Béla-Ervin Ferenc-rendi szerzetes a börtönből való szabadulása után megkereste Macskási Pál nyugalmazott ezredes sírját a Házsongárdi temetőben – minden „nagy embert” Erdély Pantheonjában helyeznek örök nyugalomra -, és „megköszönte az életfogytiglani kényszermunkát, a mérhetetlen szenvedést, megbocsájtott neki, majd imádkozott üldözőjéért. Macskási Pál „utóéletének” van egy teljesen ismeretlen fejezete, ami engem a szülőfalujához őszintén ragaszkodó korondiként ma is sokkol – mondta az előadó: – Az 1956-os elítéltek hóhérának felesége – bizonyos Bíró Berta - korondi származású volt, s a férje halála után átköltözött Marosvásárhelyre, a Budai Nagy Antal lakónegyedbe, dr. Pál-Antal Sándor történész akadémikus édesanyjának tőszomszédságába. A lányuk pedig az a Macskási Izolda képzőművésznő, akinek az 1990-es évek elején Marosvásárhelyen, Korondon is volt kiállítása, és aki a támogatói között tudhatta a Szeged-csanádi római katolikus megyéspüspököt. Amióta sorra jelennek meg az erdélyi „hazaárulási perek”-et bemutató kötetek, és publikálom az apja által szignált ítéleteket, mintha a föld nyelte volna el, kámforrá változott. „Sic transit gloria mundi” – Az evilági dicsőség múlandó – tartja a latin közmondás. Bár látszólag a letartóztatás, a nyomozás, a kihallgatások idején nem érvényesült az „etnikai” elv, a „rendszer ellen szervezkedő elemeket” előre meghatározott klisék, sablonok szerint csoportosították – román vasgárdisták, magyar nacionalisták-irredenták, cionisták, történelmi pártok tagjai, imperialista ügynökök -, a letartóztatottak, elítéltek etnikai megoszlása azt bizonyítja, hogy a Szekuritáté a magyarok által lakott régiókban sokkal „aktívabb” volt, mint a román többségű vidékeken – hangsúlyozta az előadó. Szoboszlai Aladár román-magyar konföderációra vonatkozó tervezete nem deus ex machina-ként, isteni beavatkozásra született, hanem – ahogyan a debreceni, veszprémi program is bizonyítja – „benne volt a levegőben”. 1959-ben felszámolták a romániai magyar értelmiségképzés legfontosabb központját, a Bolyai Tudományegyetemet. Makfalvi Gábor tanulmányának végkövetkeztetése szerint: „az ötvenes években (sem) beszélhetünk önálló, nemzeti külpolitikáról. Moszkva budapesti helytartói habozás nélkül bármikor feláldozták a szomszéd országokban élő magyar kisebbséget – cserébe azért, hogy a szovjet hatalom által elvárt „jószomszédi viszony ne sérüljön”– mondta az előadó. Mindezek ismeretében kapnak – úgymond – történelmi hátszelet azok a tervezetek, elgondolások, amelyek a román-magyar ellentétek, az erdélyi kérdés megoldását sürgették. Bár a „hazaárulási perek” hadbírósági ítéletei nyomán a tervezetek megalkotóinak egy részét kivégezték, másokat életfogytiglani kényszermunkára, vagy 4-től 25 évig terjedő fegyházbüntetésre ítélték, a szervezkedések börtönökben sínylődő tagjait továbbra is a román-magyar kapcsolatok jobbításának szándéka vezérelte, és az 1989 decemberi rendszerváltást követően elképzeléseiknek azonnal hangot is adtak. A túlélők egy része a politizálást választotta. Varga László református lelkészt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, majd mozgalom elnökévé, később tiszteletbeli elnökévé választották. Csiha Kálmán tíz éven át az Erdélyi Református Egyházkerület negyvennegyedik püspöke volt, P. Ferencz Béla-Ervin jelenleg is a gyergyószárhegyi Ferenc-rendi kolostor házfőnöke, rendkívül aktív egyházi vezető. Orbán Péter volt a mozgatója annak az évekig tartó pernek, amelynek során a Szoboszlai-csoport elítélt tagjait felmentették az 1958. május 30-i, 719. számú ítélet hatálya alól. Minden túlélő elsősorban azt szorgalmazta és szorgalmazza, hogy a politikai elítélteket alanyi jogon rehabilitálják. Ugyanis a „hazaárulási perek” a mai napig nem évültek el. Az életfogytiglani kényszermunkára ítélt dr. Dobai István csak évekig tartó pereskedés után 2010-ben kapott kárpótlást a börtönben eltöltött hét esztendőért. A határozat visszamenőleg nem hatályos, tizenkilenc évig egy fitying kárpótlást sem kapott. Dr. Dobai István 1990 után szinte teljesen vakon – imponáló tudásának és műveltségének birtokában – monumentális műveket alkotott. Tófalvi Zoltán köteteiben publikált dokumentumok, mélyinterjúk, beszélgetések nyomán kibomlik előttünk a politikai elítéltek, a Duna-delta munkatáboraiban éveken át szenvedő raboknak, néha a puszta életben maradásért, a túlélésért folytatott küzdelme. Azok maradtak életben – állítják egybehangzóan -, akiknek volt kellő hite és humorérzéke. Szolzsenyicinekre lenne szükség, hogy teljes és hiteles képet alkothassunk a romániai politikai börtönök mintegy százezer ember életét derékba törő világáról. Tófalvi Zoltán köteteiben közölt dokumentumokból, interjúkból képet alkothatunk a román kommunista diktatúra képmutatásáról, szemfényvesztéseiről is. Nicolae Ceuasescu pártfőtitkár a nemzetközi közvéleményt arról próbálta meggyőzni, hogy 1964 után - amikor amerikai nyomásra Romániában elengedték a büntetés le nem töltött részét (ez volt a hírhedt „gratiere”) - nincsenek politikai foglyok, közben a börtönök tele voltak politikai elítéltekkel. A letartóztatottak, hónapokon át minden ítélet nélkül vizsgálati fogságban tartottak száma csak a „hazaárulási perek” esetében több százas nagyságrendű. A Szoboszlai-csoport perében kétszáz személyt tartóztattak le és hurcoltak meg. A dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász nevével fémjelzett „ENSZ-memorandum”-perben 1957. március 22-e és július 29-e között letartóztatták Bányainé Szaniszló Ilonát, Jordáky Lajost, Molnár Dezsőt és Sipos Endrét. Tárgyalás és ítélet nélkül 1957 szeptember elejéig vallatták, majd szabadon engedték őket. Jordáky Lajost, a kiváló szociológust, történészt, politikust, írót országos „Canossa-járás”-ra is kötelezték. A Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészhez kapcsolódó politikai per meghurcoltjaival kapcsolatosan nincs pontos adatunk – mondta az előadó. A beidézett és kihallgatott tanúk száma alapján itt is mintegy száz személy letartóztatásával kell számolnunk. Ha egyáltalán rangsort lehet felállítani a politikai perek hierarchiájában, akkor kijelenthetjük: ez volt a legkegyetlenebb, legkevesebb túlélőt „produkáló” politikai perek egyike. Bár a harmincegy vádlott közül egyik sem beszélt román nyelven, ez az egyetlen per, amelyben még véletlenül sincs magyar nyelvű kihallgatási jegyzőkönyv. Annak ellenére, hogy a vallatásra, kihallgatásra Nagyváradon került sor, az állambiztonsági tisztek igen jelentős része magyar anyanyelvű volt. A periratokból az is kiderül: Wohl Zoltán nagyváradi szekus őrnagy önként jelentkezett Sass Kálmán és dr. Hollós István szamosújvári kivégzésére, mert látni akarta, hogyan múlnak ki. A Szekuritáté részéről ezért „delegálták” őt a halálos ítéletet 1958. december 2-án 14,30 és 15,00 óra között végrehajtó kivégző osztagba. Szadista kéjjel vallatta, kínozta a letartóztatottakat. Amikor a kutatást Tófalvi Zoltán 1990 elején végre elkezdhette, a harmincegy elítélt közül már csak öten éltek. Amikor az ítéletet kihirdették, a politikai foglyok életében – a letölthetetlennek tartott börtönévek száma, a nyomasztó kilátástalanság, reményvesztés, egyhangúság ellenére – viszonylag csendesebb időszak következett. Ezzel magyarázható, hogy a visszaemlékezések zöme valamelyik börtönt, a Duna-delta poklait, az örökös éhezés emlékeit idézi. Nem véletlen, hogy a börtön-emlékeket idéző kötetek nagy része nem a vizsgálati fogságról, a vallatásról, hanem az ítélet kihirdetése utáni tényleges börtönről szól. Balaskó Vilmos emlékirata az egyetlen olyan dokumentum a börtön-irodalomból, amelyből hitelesen megismerhetjük, rekonstruálhatjuk a romániai siralomházakat. Nincs méltó társa sem a román, sem a német nyelvű börtön-visszaemlékezések körében. Értékét növeli, hogy 1983-ban, a teljes megvakulása előtt – a börtönben elszenvedett kínzások miatt következett be – négy vaskos füzetbe vetette papírra a börtönemlékeit. Pontosan tudta: ha véletlenül házkutatást tartanak nála – amire „minden esélye megvolt” -, végrehajtják az alapfokon kiszabott halálos ítéletet, amelyet nemzetközi hírnevű szobrászművész bátyja, Balaskó Nándor közbenjárására változtattak életfogytiglani kényszermunkára. A Szoboszlai-per 57 vádlottja közül 10 személyt 1958. május 30-án a temesvári „Május 1” munkásklub nagytermében a Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke 719/1958-as számú határozata alapján halálra és teljes személyi vagyonuk elkobzására ítéltek. A fellebbezési procedúra után az alapfokon hozott halálos ítéletet a Román Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának Katonai Kollégiuma az 1958. július 24-i, 206/1958-as számú végleges döntésével helyben hagyta – jelentette ki az előadó. A Legfelsőbb Törvényszék Katonai Kollégiuma a tíz halálra ítélt ügyében formálisan 1958. július 25-én fellebbezési kérelemmel fordult az ország akkori törvényhozó szervéhez, a Nagy Nemzetgyűléshez, ahol akkor 44 magyar anyanyelvű képviselő „bólogató Jánosként” minden előterjesztést gondolkodás nélkül megszavazott. A Nagy Nemzetgyűlés elnöksége 1958. augusztus 22-én egyhangú döntéssel a halálbüntetés megváltoztatására irányuló kérést, kéréseket visszautasította. A tíz halálra ítéltet – ahogyan azt Tófalvi Zoltán sorozatának első kötetében a hazai román és magyar történetírásban először publikált kivégzési jegyzőkönyvek bizonyítják – 1958. szeptember 1-jén, éjszaka 23 és 24 óra között a Szekuritáté temesvári börtönében kivégezték. Mégpedig úgy, hogy az emberi méltóság legutolsó lehetőségétől is megfosztották őket: nem nézhettek szembe hóhéraikkal! A szemüket bekötötték, arccal a fal felé, háttal állították a kivégző osztagnak, majd agyonlőtték őket. A „módszer” nagyon emlékeztet a szovjet NKVD által a több mint húszezer lengyel katonatiszt és értelmiségi ellen a Katyn-i erdőben 1940 tavaszán végrehajtott mészárláshoz. Azzal a különbséggel, hogy a Katyn-i mészárlás áldozatainak földi maradványait részben a háború idején, majd a későbbi feltárások során megtalálták, miközben a romániai politikai kivégzettek hozzátartozói ma sem tudják emberhez méltóan eltemetni szeretteiket. Több mint fél évszázada kéréseikkel hiába ostromolják Románia Központi Büntetés-Végrehajtási Intézetének parancsnokságát, mindig elutasító vagy semmitmondó válaszokat kapnak. Holott a kivégzési jegyzőkönyvek szerint a holttesteket a halál beálltának megállapítása után átadták az illetékes börtönparancsnokságnak, akik a tetemeket eltemették, elkaparták. Ennek pedig valamilyen nyilvántartásban nyoma kell legyen! Sajnos a húsz éve folytatott kutatás során ilyen dokumentumra nem bukkantunk – hangsúlyozta az est előadója. A kivégzési jegyzőkönyvek minden kétséget kizáróan eloszlattak olyan, a hozzátartozók, túlélők körében is elterjedt legendákat, hogy a Szoboszlai-csoport halálraítéltjeit az aradi, esetleg a jilavai börtönben végezték ki. Az aradi helyszín ellen a legfontosabb érv: az aradi börtönnek nem volt kivégzési, azaz pallos joga. Ez csak azokat a börtönöket illette meg, ahol hadbíróság, katonai törvényszék működött. A Kolozsvári Katonai Törvényszék kivégző helye a szamosújvári börtön volt. Az 1958. szeptember 1-jén a Szekuritáté temesvári börtönében krisztusi korban kivégzett Szoboszlai Aladár az 1955 novemberi genfi konferencia hatásában reménykedett, hitte, hogy a hidegháború után enyhülés következik, hogy Közép és Délkelet-Európában – azaz: a szovjet blokkban is – változások következnek. Ebben a hitében dolgozta ki a keresztény ideológián, a politikai pluralizmuson, a több pártrendszer bevezetésén alapuló Keresztény Dolgozók Pártjának, néhány kitételében ma is alkalmazható programját… Szoboszlai Aladár az 1958. január 31-i kihallgatási jegyzőkönyvben a román-magyar konföderációra vonatkozó tervezetének keletkezéséről is vallott: – Olyan alternatívát dolgozott ki, amely Kossuth Lajostól kezdve számos, felelősen gondolkodó, az „erdélyi kérdés” megoldását az európai stabilitás szempontjából is halaszthatatlan és elodázhatatlan feladatnak tekintő magyar és román értelmiségit foglalkoztatott:… Ha Confederatios alapon magyarok s románok megegyeznének, megmaradna igazán nemzeti önállóságuk, függetlenül orosztól, némettől, angoltól, mindenkitől függetlenül lehetnének románok, magyarok s megmaradna olajuk, az aranyuk s nemzeti bankjuk. A sovinizmus már rég elrabolta józan látásukat. Kevesen látják, hogy az 1 millió magyarnak Erdélyben kisebb ellenfele a 3 millió román, mint a 180 millió orosz vagy a 80 millió német.”… Szoboszlai nem megreformálni akart, hanem a rendszert teljesen megváltoztatni. Arra kereste a választ: milyennek kellene lennie a társadalomnak, az államnak, hogy a polgárok számára elfogadható legyen, hogyan lehetne a regnáló politikai hatalmat megdönteni, s végezetül: hogyan lehetne a román-magyar kérdésben mindkét fél számára elfogadható megoldást találni? Mintegy válaszként dolgozta ki a Keresztény Dolgozók Pártjának programját, illetve a román-magyar konföderáció tervezetét. Bár torzóban maradt, mégis imponáló életmű. Ugyanez elmondható Sass Kálmán két tanulmányáról, az érmihályfalvi református egyházközség Aranykönyvébe diktált bejegyezéseiről. A rájuk bízott nyájért, az általuk irányított közösségért érzett felelősség munkált minden tettükben… Sass Kálmán kivégzése előtt a börtön siralomházában szolgatársával, Balaskó Vilmossal, és a római katolikus dr. Hollós Istvánnal puliszkával és vízzel minden este úrvacsorát vett. Állandóan azt hajtogatta: „Szétlövik az okos fejemet!” Tudatában volt alkotó, szervezői és vezetői képességeinek – mondta Tófalvi Zoltán. Szoboszlai Aladár és Sass Kálmán emberi nagysága a kivégzés előtt mutatkozott meg igazán. Szoboszlai Aladártól a kivégzés előtt a fegyőr megkérdezte: „Nem félsz? Meg fogsz halni!” Csak annyit válaszolt: „Miért félnék? Mi, papok hirdetjük a mennyeknek országát!” Sass Kálmánt a rabtársai által készített papucsban vitték a kivégző osztag elé, mert a vallatások során a talpát addig verték, hogy alig tudott járni. Méltósággal halt meg. Sass Kálmán tűt nyelt, hogy ne tudják vallatni. Kioperálták a torkából. Utána bolondnak tetette magát. Ekkor a kezeit összekötötték a lábaival, egy vasrúdra akasztották, és egy vasrúddal addig verték a talpát, míg elájult. Ezért nem tudott a vizsgálati fogság teljes ideje alatt talpra állni. A kihallgatási jegyzőkönyvek mindenikét aláíratták. Abban senki nem kételkedik, hogy az előre megfogalmazott ítélet prekoncepciójának megfelelően minden kihallgatási jegyzőkönyv tele van nem csak valótlan állításokkal, hanem súlyos vádakkal is. Jószántából senki sem állít magáról ilyen megfogalmazásokat: „irredenta, nacionalista, kommunista ellenes neveltetésemnek köszönhetően…” Tófalvi Zoltán köteteiben – hazai könyvkiadásban először – éppen ezért a magnószalagra, videokazettára rögzített mélyinterjút, vallomást, visszaemlékezést „összeszikráztatja” a levéltári dokumentumokkal, a kihallgatási jegyzőkönyvekkel. Előbb a visszaemlékezést, utána a levéltári dokumentumot közli. Nem a visszaemlékezés igazságtartalmát kérdőjelezi meg, senkit nem akar dehonesztálni, éppen ellenkezőleg: azt a kort próbálja minél hitelesebben bemutatni, amelyben a „hazaárulási kirakatperek”-et megrendezhették, amelyben a szó jogi értelmében ártatlan embereket – hiszen a vélemény megfogalmazása nem bűncselekmény! – halálra ítélhettek, kivégezhettek. Minden demokrácia alaptörvénye: a vélemény szabadsága. Bár a szovjet blokk országai „népi demokráciaként” definiálták önmagukat, valójában a legsötétebb diktatúrát, az állandó félelem és rettegés légkörét vezették be. Tófalvi Zoltán kötetei közel fél évszázados, jogfosztással teli, az emberi méltóság gyakori lábbal tiprásáról ismert korszak minél hitelesebb keresztmetszete kíván lenni… Tizenkét elítélt esetében a legdrágábbat, az életüket oltották ki, a „szerencsésebbnek” tartott kilencven egykori politikai fogoly pedig több évi börtönbüntetéssel fizetett. Róluk, értük szól Tófalvi Zoltán hiánypótló könyvsorozata. Frigyesy Ágnes szekelykor.hu, 2013. március 16.Emlékművet avattak PécskánHit és erkölcs nélkül nincs felemelkedés Arad – 1958-ban súlyos ítéletet mondtak ki Temesváron: az ún. Szoboszlai-per 57 vádlottja közül tízet halálra ítéltek, 47 vádlottra hatalmas, többek számára életfogytiglanig tartó börtönbüntetést szabtak ki. A tíz elítéltet nemsokára ki is végezték – máig sem lehetett kideríteni, hol, és természetesen azt se tudni, hol vannak földi maradványaik. Gyermekeik, hozzátartozóik, rokonaik még egy szál virágot sem vihettek sírjukra, hiszen nem tudják, merre van... Tegnap Pécskán olyan emlékművet avattak, amely a kommunista diktatúra 1956-os romániai áldozatainak állít emléket. Azért éppen Pécskán, mert a per néhány vádlottja e helységhez köthető: Szoboszlai Aladár katolikus pap a szervezkedés idején itt is szolgált, egy másik kivégzett, Lukács István kereskedő pécskai volt. Az 1950-es évek egyik legnagyobb politikai perébe fogottak azonban nemcsak Arad megyéből kerültek ki, a mai Temes, Maros, Hargita, Kovászna, sőt Bukarest területén is voltak tagjai, és nem csak magyarok. A tegnapi ünnepségre – a kedvezőtlen időjárás ellenére – sokan eljöttek az egykori elítéltek hozzátartozói közül – a Lukács család tagjai például Németországból és Magyarországról –, de a ma még élő három perbefogott közül is itt voltak ketten – Ferencz Béla ferences szerzetes, Ervin atya (aki az 1964-es, nyugati nyomásra létrejött általános amnesztiát követő években Tornyán is szolgált) és Orbán Péter. Az ünnepség a római katolikus templomban emlékező szentmisével kezdődött, amelyet négy pap – Czeglédi Ferenc helyi, Sándor Tivadar arad-gáji plébános, Ervin atya és Blénesi Róbert aradi minorita szerzetes – celebrált. Tekintettel a rossz időjárásra, az eredetileg a templom melletti Szentháromság téren emelt emlékműnél tervezett beszédeket is a templomban tartják – jelentette be Nagy István tanár, a Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület elnöke, aki egyébként rendkívül értékes segítséget nyújtott az ünnepség szervezésében, az emléklap elkészítésében stb. Jámbor Ilona, az In memoriam 1956 Egyesület elnöke, az emlékműállítás kezdeményezője arról beszélt, hogy Szoboszlai nevét sehol sem ismerik jobban, mint Pécskán. Köszöntötte az ünnepségen megjelenteket, az egykori elítélteket és hozzátartozókat, a Magyarországot képviselő Bitay Levente kolozsvári vezető konzult (a Magyar Külügyminisztérium biztosította, pályázat útján, az emlékműállításhoz szükséges összeg oroszlánrészét), az RMDSZ megyei vezetőségét képviselő Bognár Levente elnököt és Cziszter Kálmánt, és természetesen a pécskaiakat. Antal Péter, Pécska polgármestere, az ünnepség fővédnöke, akinek kiemelkedő szerepe van abban, hogy az emlékművet a városban felállíthatták, örömét fejezte ki afölött, hogy Pécska ilyen szép emlékművel gazdagodott, amely a város egyik jelképe lesz, és bekerül a helység történetébe. Bitay Levente, a kolozsvári főkonzulátus vezető konzulja nemzeti napunk alkalmából köszöntötte a megjelenteket és kiemelte: ez az emlékmű a szabadságot szimbolizálja, az 1848-as és 1956-os eszmét, olyan emlékhely, amely méltó az egykori elítéltek nevéhez és szándékaihoz. Tófalvi Zoltán, az 1956-os romániai események egyik legalaposabb ismerője az 1956 utáni romániai koncepciós perekről beszélt, mindenekelőtt a legnagyobbról, a Szoboszlai-perről, megjegyezve: egységes frontot igyekeztek kialakítani a kommunista rendszerrel szemben, felvetették a román–magyar–osztrák, a megbékélés eszméjét előtérbe állító konföderáció (ennek a fővárosa Arad lett volna!) tervét. Beszélt a magyar 1956-ról, ami egy ideig a romániai lakosság teljes szimpátiáját élvezte és elmondott egy kevésbé ismert tényt: azt, hogy a forradalom leverését követően kivégzett 54 személy közül 42 román volt! Beszédét így fejezte be: magyarként és európaiként hisz a békés együttélésben, de ehhez meg kell ismernünk egymás történelmét. Az utolsó szónok, az egykor életfogytiglani börtönre ítélt Ferencz Béla a perhez és elítéltekhez kapcsolódó személyes élményeket is felelevenített, amelyek azt példázzák többek között, milyen rendkívüli megaláztatásoknak voltak kitéve a politikai perekbe fogottak. Az emlékmű, zárta beszédét, azt jelenti: azonosulni tudunk vagy akarunk azzal az értékrenddel, eszmével, amelyet az képvisel. Ez az emlékmű, hangsúlyozta, a kishitűségnek, a félelemnek a cáfolata is. Az emlékművet Ervin atya áldotta meg, leleplezésekor Wittner Mária, a magyarországi 1956-os forradalom halálra ítélt (de végül kegyelmet kapott) áldozata rövid beszédet mondott, amelyben azt emelte ki: hit és erkölcs nélkül nincs felemelkedés. Nyugati Jelen (Arad), 2016. augusztus 22.Bemutatták a Bán Péter-mellszobor gipszvázlatátA tíz éve elhunyt íróra, műfordítóra emlékeztek a székelymuzsnaiak a kilencedik falunapon, ahol leleplezték a Bán Péter-mellszobor gipszvázlatát. A Viharsarok Egyesület a szomorú évfordulóra emlékképeslapot adott ki, és az ünnepi műsor után az irodalmár testvére, Bán Margit, valamint a hagyatékot gondozó egyesület elnöke, Nemes Anna Borbála leleplezte a Székelyudvarhelyi születésű, Baján élő szobrászművész, Harmath István által készítendő Bán Péter-mellszobor gipszvázlatát. Az unitárius közösségi ház udvarán előbb István Adorján, Székelyderzs község polgármestere mondott köszöntőt a Szent István napján kezdődött kétnapos falunapon. Azzal az örömmel, hogy „saját utcájukért” dolgozhatnak. Előbb az óvodások, majd a kisiskolások mutatták be ünnepi összeállításukat, aztán Geréd Gábor tanár-vállalkozó, az író jó barátja emlékezett az együtt töltött évekre. Az 1946. július 14-én született Bán Péterrel Székelyudvarhelyi középiskolás éveik alatt ismerkedett meg az emlékező. írogató diákokként tartották számon mindkettőjüket: Geréd egyik versét Bán lefordította litván nyelvre, ami meg is jelent. Az ünnepség előkészítése során Geréd Gábor telefonkapcsolatba került Kányádi Sándorral, így az ő üzenetét is tolmácsolta szombaton. Bán sokszor átment kerékpárral Nagygalambalvára, de első verseit is a Napsugárban jelentette meg. Kányádi Sándor, akinek verseit litván nyelven tolmácsolta a műfordító, úgy érzi, „ha a néhai vékonypénzű literátort ilyen nagyra becsüli faluja, képes lesz talpra állni ez a közösség”. Amihez sok sikert, egészséget kívánt a Kossuth-díjas költő. Geréd kiemelte: kettőjüket az orosz nyelv is összekötötte: hetente egy napon ezt használták kommunikációjukban. Példásnak említette munkabírását, tehetségét, és azt is, hogy bár kortársai nem becsülték, a falu ilyen „makacsul ragaszkodik” emlékének megőrzéséhez. Hiszen mint ismeretes, immár öt éve látogatható a helyi kultúrotthonban a Bán Péter-emlékszoba, és a Viharsarok Egyesület folyamatosan dolgozza fel írott hagyatékát, amely szintén ott kap majd helyet. A megemlékezésen Demény Andrea diák Bán Péter-mesét olvasott fel, melynek hallatán újra bizonyossá vált: írója elkötelezettséggel vitte bele az egyetemes mesekultúrát a magyar mesevilágba. Harmath István szobrász életútjáról Dénes Kinga beszélt, majd felolvasta az írót-műfordítót személyesen ismerő művész visszaemlékezését. Molnár Melinda Bán Péter /Székelymuzsna, 1946. júl. 14. - Székelymuzsna, 2006. júl. 27./ Székelyhon.ro 2017. július 17.KISEBBSÉGBEN: Túlélés 1956, helyi geopolitika, titokgépezetSajátos benyomás, mondhatni kíméletlen fölismerés is, hogy a rendszerváltások története hol feledi, miközben máskor meg túlzottan fölértékeli a história meghatározó jelentőségű évfordulóit, egyes személyek perszonális memóriájának hatásait, belátási horizontját is. Az 56-os emlékvilágból ma már jubileumi évtizedenként messzire kivilágít a nemzetpolitikai emlékezet-alkotás hatása, sőt célzatos törekvés is erre, de még mindig kevéske az érdeklődés a hazai szaktudományokban is a romániai magyarság körében a pesti és magyarországi eseményekkel egyidőben zajló tüntetések, felkelés, tiltakozások és megtorlások irányában. Az emlékező jelen és a szaktudományi elhivatottság egyik fontos lenyomatává lett éppen ezért az Erdély emlékezete sorozatban megjelent kötet, Tófalvi Zoltán munkája: 1956 erdélyi mártírjai. V. Az erdélyi kérdés, ahogy a túlélők látják.[1] A könyv címe is jelzi: ötödik kötet lévén előzményei is vannak, melyek hitelt érdemlő levéltári források alapján mutatják be a korszak leghírhedtebb romániai „hazaárulási” pert,[2] melyeknek forrásközlési jelentőségét kevesen volnának, akik túlértékelhetnék. A legutóbbi könyv ugyanakkor szerves része a korábbi négynek, a feltáró kutatás nyomán megismert és megtalált túlélőkkel folytatott beszélgetések ugyanis nemcsak a források értelmezésében segítenek, hanem tükrözik egyfelől a kollektív emlékezet cseleit, kihagyásait, hangsúlyos túlzásait, választékos trükkjeit is, ugyanakkor hangsúlyosan hitelesítik a tudnivalókat, tudatosítják a jelentéstartalmak árnyalatait, föloldják vagy tovább-bonyolítják az eljárásmódok, megismeréstechnikák problematikáit. Tófalvi évtizedes munkája immár nemcsak a helytörténet, erdélyi tudományosság, 56-os emlékezetkutatás, a sajátlagos zsarnoksági mentalitástörténet, a proletárdiktatúrák valódi diktatórikus karaktere, s egyúttal a határon túli, nemzetpolitikai szempontból is jelentőségteljessé vált kutatás tekintetében kiemelkedő, hanem abból fakadóan is, hogy mindezt helytörténeti—levéltár kutatási téren pótolhatatlanná tette a CNSAS és SRI titkosszolgálati levéltárak dossziéi közötti értékmentéssel. Az 56-os történések szempontjából is kulcsfontosságú eseménymenetben az „erdélyi kérdés” nem igazán ismert a mai történettudomány szűkebb szféráján túl, holott a földrajzi dimenziók, gazdasági terek, társadalmi csoportrétegződési problematikák, etnikai tagolódás és represszió, vallási konfrontációk és mindezek „Erdély lehetséges elszakításának feltételezett szándékára” visszavezetett megtorlási következményei ma már ugyanúgy részét kellene képezzék a hazai 56-os emlékezetpolitikának, mint a határokon túli magyarok, az 56-os diaszpóra, a láger- és börtönperek, ellenszegülések köztes-európai historikumának roppant sokféle más összefüggése is.[3] Tófalvi könyve, s nemcsak interjúi, hanem a börtön-visszaemlékezések, hazaárulási koncepciós perek, mártírsorsok és „Erdélykérdés-megoldások” is kompakt egységben láthatók e kötetekben, igényes forráskritikával kezelt szövegekkel, a vallomástevők és emlékezők személyes jóváhagyásával, s túl az irattárak poros méltóságosságán, adatféltő bizalmatlanságán, történeti oktalanságán is. Történeti számtan, 56 a 89-ben Ötvenhat és nyolcvankilenc – ha nem is aránypárok, belső ritmusuk mellett tartalmi összefüggésük is közel evidens, amennyiben történelemről, rendszerváltozások évfordulóiról van szó. Molnár Adrienne önkényuralmi játszmákban bővelkedő kötete puszta számtani párhuzam helyett historikus kapcsolódást kínál, lehessen szó a kormány- és államváltás megannyi sajátlagos aspektusáról: hogyan vallanak az ötvenhatosok a nyolcvankilences rendszerváltásról, mikró- és családtörténeti meglátásokban, a tényleges ötvenhatos emlékezet és a rendszerátalakulás reményeinek 56-os időkbe kapcsolási percepcióiról. Molnár Adrienne könyve 89:56 Ötvenhatosok a rendszerváltásrólcímmel[4] három nagyobb fejezetbe szedi a rendszerváltó napok, hetek, évek, idők fontosabb tematikus történésmenetét, a kulcsjelenségeket és korszakfordító jeleneteket is mind egyfajta „ötvenhatos” aspektusból láttatja, miképpen a változásban érdekelt korosztályok is előképként, emlékezet-építő eszközként, szimbolikus szervezőerőként gondolnak a forradalom történéseire, jelentőségére, örökségére. A könyv az 1988–1992-ig felölelt időszak előzményi és utóhatási együttesét is magába foglalóan mintegy korjellemző interjú- és riportválogatással a historikus másképpgondolkodás előképét is megteremti. A megkérdezettek önvallomásai (példaképpen Hegedüs B. András, Forgách Pál, Andorka Rudolf, Donáth László, Ember Judit, Fejtő Ferenc, Göncz Árpád, Hann Endre, Karátson Gábor, Kuklay Antal, Szűrös Mátyás, Schiffer Péter, Vásárhelyi Miklós, Sárközi Mátyás, Pákh Tibor, Gyenes Judith, Horváth Ádám, összesen 89 interjú) egyfelől csupán csekély hányada az 56-os Intézet mintegy ezernél is több interjú-anyagából, másfelől ha nem is teljes létszámmal, de azok megidézését szolgálja, akik a politikai változásban ’56 szerepét látták valamiképpen, s akiknek 56-os szereplése szereptudatot adott akkor is, midőn a 89-es fordulat végbement. (Innen a kötetcím 89:56 tükörképzete is.) A múltértékelés és az Emlékbizottság (TIB), a gyászmunka feladata és az emlékezetközösség fennmaradásának életvezetési, hangulati, világnézeti megmaradási törvényei együttes hatásukkal ülnek ezen a köteten, beleértve a kritikai máskéntgondolás aspektusait is, például Litván György kérdését: „…hoz-e áttörést ezen a téren a félévszázados évforduló?”, vagy Mécs Imréét, aki nehezményezi, hogy az emlékezések egysíkúsága nemcsak a hatalmi gépezet kitermelte történeti kép, hanem a 89-es „ötvenhatozás” is sérelmet szenved, ha nem emlékezünk Rácz Sándor beszédére, de idézgetjük az ugyanott felszólalt Orbán Viktorét kultuszformálóan sokszor is. A kötet mégis fontos, s ma már, a forradalomtól ismét egy évtizeddel később, de a rendszerváltás éveit még épp csak előkészítően, egészen más jelentésűvé válik, magára öltve az időközben elhunytak, az azóta pártoskodásba fulladók, az átírók, a lépésváltók vagy lépésváltási parancsot kiadók társas közegét. Molnár Adrienne munkája, ha nem is közvetlenül az ’56-ra emlékezést, de az életút-interjúk egyre nagyobb tömegének földolgozási aspektusai közül az egyiket idézik meg, kétségtelen dokumentáló erővel, az 56-os Intézet eredendő vállalásának szolgálatában.[5] Világok és korszakok között, átmenet-köztességben és értelmezésköziségben Munkás, munkáslét, munkástanács. Munkavilágok emlékező mozaikokban Ha a történész gyűjtő és közlő munkája kellő távlatból (is) érdemes, értelmes egészet alkothat, s ha egy „munkás évekkel” eltöltött életút lehet többre érdemes, mint valami hétköznapi „meló”, akkor bizony alapkérdéssé válik, mitől is másabb—kevesebb, értéktelenebb vagy hőstelenebb a proletársors, a gyári meló, a „munka világa” és mindennapjai Csepelen, Ózdon, Ikarusban vagy a Rudabányai Vasércben…? Három nagyobb blokkban jelenítette meg az Eszterházy Károly Egyetem Történettudományi Doktori Iskolája, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és az 1956-os Intézet (OSZK) multidiszciplináris kötetében azt a tematikus konferenciát, ahol egyetemi oktatók és diákjaik prezentálják sorban a munkáslét és a történeti emlékezés viszonyát 1956 kapcsán. A Munkások ’56 című kötet, mely egyúttal az 56-os Intézet 2016–2017-es évkönyve is (XXII.),[6] az évforduló kapcsán „a XX. századi magyar történelem egyik legjelentősebb eseményéről” szól, „amely világosan jelezte a szovjet típusú rendszerek válságát. 1956 októbere után már nemigen lehetett azt gondolni a szocializmusról, mint előtte. Ezzel párhuzamosan átalakultak a szocialista diktatúrákhoz való hétköznapi viszonyulás módjai is. A magyar 1956 nem elszigetelt esemény: része egy hosszabb, Sztálin halálával kezdődő és még évekig tartó nemzetközi folyamatnak” (jelzik a szerkesztők, 7. old.). A három nagyobb gondolati egységben azután a „Közelítések” fejezet munkáslét, munkásság, munkástanácsok magyarországi korszakolását és történésrendjét összegzi Varga László és Valuch Tibor két áttekintő írásban (13—54. old.). A második nagyobb blokkban a forradalom pesti és vidéki történéseit, majd közvetlen következményeit járja körül Papp Andrea, Bódy Zsombor, Nagy Péter, Kiss András és Rainer M. János (57—153. old.). A befejező fejezet a munkástanácsok és a munkásönigazgatási kísérletek 1956 utáni időszakát fogja össze (157—259. old.) Bartha Eszter, Alabán Péter, Somlai Katalin és Szegő Iván Miklós írása révén.[7] Mindezek körvonalai mentén persze szinte lehetetlen az egyes írások részletes bemutatása, bár megérné… Az alapvonalak mentén szinte az előadók—szerzők mindvégig azt kérdezik, taglalják, s tartják szem előtt, lehetséges-e a munkáslét és munkáshelyzet e korszakra, a 20. század mintegy jó felére—háromnegyedére jellemző időszakára vonatkoztatott alapkérdés, miszerint mit ígérhetett a nem kapitalista típusú fejlődés, az egyenlőtlenségek rendszerével szembeszegülő, a párt vezette bolsevik programosságra épülő társadalomszervezeti modell, mely a mindennapokban és hétköznapi életben a szociológiai, történeti, helyi életformában és társadalomfilozófiai stratégiában egyaránt a munkást, a munkásságot és munkáslétet tünteti ki stratégiai győztes szereppel. Az előadások kivonata, visszhangja is megtalálhatók az egri egyetemi és az 56-os intézeti weboldalakon, de itt az eredeti 258 jelentkezőből (javarészt hazai, de részint határokon túli diákokból, előadókból) válogatott tematikus írásokat találjuk meg, melyek fókuszában nemcsak az 56-os események vagy körülmények, hanem kifejezetten a társadalomtörténeti értelemben kiemelt fókuszba emelt munkásság tűnt fel főszereplőként. Ebben is külön rangot kapott, hogy a 60-as/80-as évek (elsősorban persze külföldi) monografikus feldolgozásai között bár feltűnt néhány szempont, de valójában a sejtelmes szocializmus évei alatt valójában fokozatosan elhalványult az a szempont, mely a munkásságot a munkástanácsok, az önigazgatás, a totalitárius rendszerrel szembeni attitűd mentén volt hajlamos figyelembe venni, s ez a szempont 1989 után szinte teljesen föl is számolódott. Ez utóbbi időponttól napjainkig „nem a radikális cselekvés, hanem a nemzeti vereség, a megtorlás és az ezért viselt felelősség játszotta a fő szerepet. A társadalmi s ezen belül a munkás-részvétel és annak sajátos, például intézményi formája néhány magányos kutató ügyévé vált” (9. old.). E magányosak egyike éppen a kötet vezető írását komponáló, összefoglaló „közelítést” alkotó kutató, Varga László volt, akinek 2016 végi halálakor még nem lehetett tudni, hogy utolsó írását közli e kötetben, amit azután a szerkesztők mint kollégának, pályatársnak s e témakör egyik kitartó kutatójának emlékére is ajánlottak. A kötet két-és-félszáz oldala sűrűn megpakolt a szakirodalmi hivatkozásokkal, nézőpontokkal, tudományos hipotézisekkel, forrásközlésekkel, fotókkal, ábrázolási és értelmezési, feltárási és ideologikus részletkérdésekkel, sőt interferenciákkal is, vagyis a rokon tudásterületek (demográfia, valóságirodalom, emlékezéstörténet, állambiztonsági iratok, visszaemlékezések, helytörténet, mozgalomkutatás, filmszociográfia, munkásönigazgatási felfogásmódok, gyártörténetek, stb.) részletes fölidézésével, mint olyannal, ami ezt az ’56 előtti és utáni társadalomhistóriát széleskörűen jellemzi. Kevés, fölöttébb kevés ilyen tematikájú, munkáskultúra és munkáséletmód kutatási szakkönyv létezik, s főképp ebből a kritikai historiográfiai szempontból meg alig… Ezért is, a tanulmányok kiválasztott témaköreinek, a munkássá válásra következő életmód-csődök históriáinak, majd az életvilágok folyamatát is ábrázolni képes szemléletmódoknak hiánypótlása miatt is sajátlagos többletértékkel bír a kötet, tipográfiai színvonala és gyakorlatias tördelési megoldásai meg amúgy is az elegáns könyvritkaságok közé emelik. S ha már nem követhettem végig az összes írást (mind a tizenegyet), legalább kiemelhetném itt röviden Varga László nyomatékos áttekintését „Munkás – munkásság – munkástanácsok, történelmi távlatban” címmel, Valuch Tibor hosszú időtávú folyamatot leíró „Munkáslét Magyarországon” dolgozatát, az 56-os jelenségek kontinuitását és diszkontinuitását körvonalazó tanulmányt Bódy Zsombortól „Az 1956-os forradalom és következményei az Ikarus gyárban” témakörrel, valamint a több kiváló írás között Rainer M. János „horthysta” személyek és 56-os bűnösök állambiztonsági iratok alapján „burzsoá ellenforradalom” támogatásában részt vevő „elemek” ürügyén írott családi memoárját, továbbá Alabán Péter ózdi és domaházi munkavilágokat fölidéző, ezeknek dokumentumfilmekben követhető megjelenésmódjaiból komponált „Emlékező mozaikok” írását. A kötet fontosságát többszörösen aláhúzhatnám itt…, de mi tagadás, nem az én minősítésem vagy besorolásom, hanem a könyv és szerzőinek erényei igazolják ezt sokkalta érzékletesebben… Többször juthatnánk az Intézet évkönyveihez, bizonnyal nemcsak az 56-os évforduló teszi, hogy fajsúlyos mű, valódi oral history-indíttatású és korrajz-szemlélető opusz született idén is. [1] Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2012., 215 oldal. [2] A megjelent kötetek: A Szoboszlai-csoport (2007); Az érmihályfalvi csoport(2007); A Dobai-csoport (2009); A Fodor Pál-csoport (2010). [3] Lásd még a kötet bevezetőjét ehhez, 5-26. old. [4] kiadta az 1956-os Intézet, Budapest, 2009., 286 oldal. [5] munkássága, cikkei, s e kötet előszava is letölthető az 56-os Intézet weboldaláról! https://www.rev.hu/ords/f?p=600:2:::::P2_PAGE_URI:kiadvanyok/89_56 [6] szerkesztette Rainer M. János és Valuch Tibor, Országos Széchényi Könyvtár – 1956-os Intézet Alapítvány, Budapest, 2017., 260 oldal [7] A kötet tartalomjegyzéke és előszava elérhető az OSZK weboldalán,https://www.rev.hu/hu/evkonyv_2017 A.Gergely András / maszol.ro lapozás: 1-30 | 31-39
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
